Csak ezt a napot éljem túl

Mielőtt szülő lettél, gügyögéssel és babakacajjal teli, békésen babázós, később kacagva kergetőzős, asztalt körbeülve vacsorázós, harmonikus kisgyerekes mindennapokról álmodtál. Talán valamit hallottál, hogy ez nem mindig mindenkinél alakul így, de titkon remélted, hogy majd Te megmutatod, hogy bizony ezt így is lehet. Az elképzelt békés babázás helyett, azonban most úgy érezheted, mintha kisbabád egész nap csak sírna, mintha Te órákon át próbálnád altatni, majd ha el is aludt, mintha az egész alvásidejét fejéssel kellene töltened, vagy takarítással, vagy pépes étel turmixolással. Közben előre tudod, hogy az éjszakát biztosan megint nem aludhatod majd végig, és azt is sejted előre, hogy este megint összeszólalkozol majd a pároddal, talán ma is azért, mert megint a zöld cumit fogja odahozni neked a kék helyett. 

Néha, amikor sikerül, vagy amikor valami miatt muszáj, ebből az állapotodból szakadsz ki, és szabadulsz ki az emberek közé. Persze ehhez is az kell, hogy összeszedd az elmenős szettet a pelussal, a popsikrémmel, a törlőkendővel, a váltóruhával, a 2 nyálkendővel, a 3 cumival, a 4 csörgővel, és sikerüljön átöltöznöd (vagy talán előfordul, hogy már az sem baj, ha nem), és ha nagyon összeszedett napod van, talán nem felejted otthon a telefonodat, a kulcsodat, sőt a pénztárcádat sem. Miután elindulsz, talán egy rövidebb időre mintha kisütne a nap, de aztán sokszor igen hamar, újból beborul az ég.  

„Csak ezt a napot éljem túl!” – és ismét ez a mondat jár a fejedben. Akkor, amikor a nagy kiruccanás során a babakocsiban a séta felénél felébred, és egészen hazáig megállás nélkül üvölt. Amikor az orvosi rendelőben szabotálja, hogy levetkőztesd. Amikor a családi összejövetel kellős közepén kézzel-lábbal harcol az ellen, hogy átpelenkázd. Amikor az étteremben nem hajlandó nyugton maradni, és az összes tekintet rátok szegeződik. 

Aztán az is előfordul, hogy nem csak néznek. „Pedig Te olyan nyugodt gyerek voltál! Biztos, hogy nem kellene kicsit erőteljesebben rászólni?” – mondja neked anyukád, miközben harci pelenkázást folytatsz babáddal. „Az én unokám mindig olyan édesen alszik a babakocsiban. Séta előtt nem felejti el megnézni a pelust, hogy nincsen-e túlságosan tele? Lehet, hogy az zavarja!” – mondja a szomszéd néni, miután végre hazaértél az üvöltő gyerekkel a sétából, és pánikhangulatban keresgéled a lakáskulcsod a millió cucc között, hogy végre magatokra zárhasd a lakásajtót. „Anyuka, apuka ezt a gyereket meg kéne nevelni!” – mondja az étteremben a szomszéd asztalnál ülő házaspár, miután már felvették a kabátjukat, de még hátrafordulnak, beszólni, úgy, hogy Te már ne tudj reagálni. 

Ezekben a helyzetekben, amikor kisbabád próbára teszi a türelmedet, nemigen létezik olyan megoldás, amit egy figyelmetlenebb, vagy kevésbé jóindulatú rokon, barát, ismerős vagy akár egy egyenesen rosszindulatú, megkeseredett idegen ne tudna megjegyzés vagy „jótanács” nélkül hagyni. Ha túl engedékenynek mutatkozol a helyzet kezelésében az lesz a baj, ha pedig túl szigorúnak, az lesz a baj. Az ő szemükben, amikor kisbabád feldobja neked a labdát, Te már addigra régen elrontottál valamit, vagy mindent is. 

„… egészen ártatlan, vagy jelentéktelen megjegyzések is nagyon fogékony talajra esnek; sokszor a szülők legnyomasztóbb aggodalmaiba találnak bele vagy fellobbantják az állandóan benne pislákoló bizonytalanságot. Nem ritkán néhány óvatlan szó maradandó sebet ejt, évekig tartó családi viszályok forrása, mert azokat a szülői képességeid mély lebecsülésének értelmezed. Minden olyan megjegyzés, amely aláássa a kismama/kispapa önbizalmát – aki éppen olyasmivel próbál boldogulni, amit életében nem csinált még – felzaklató és elviselhetetlen.”- írja Daniel Stern, amerikai pszichológus, ezekről az átgondolatlan megjegyzésekről.